Bár általában nem szokásom hódolni a "nemes" magyar szokások eme legnépszerűbbikének, de most mégis szükségét érzem némi panaszkodásnak. Előre is kérem, nézzétek el nekem.

Jó hír Magyarország számára: mindenki fellélegezhet és megnyugodhat, mert igenis VAN töketlenség Finnországban is! Jelentem, megtaláltam! Igaz, sokat kellett keresni, mert jól elrejtették a kis huncutok, de végül csak megleltem! Kitartás meghozza jutalmát.

A sztori úgy indult, hogy egy kedves helyi barátunk tájékoztatott róla, hogy két ismerőse felmondani készül a városbéli szórólap-kihordó vállalattól, a JakeluPorras-tól. Mivel épp abban a helyzetben voltunk, hogy gyakorlatilag bármilyen munka megteszi, hát mentünk gyorsan és érdeklődtünk is. Egy darab hely volt szabadon, dehát a semminél nyilván az is több; jelentkeztem, elvállaltam, éljen. Ennek úgy másfél hete. Akkor a szerződésemre azt írták, hogy 29-én lesz az első munkanapom.

No és innentől kezdődik a töketlenség, mivel ennek EGYRÉSZT a JakeluPorras az egyik helyi melegágya. Van még MÁSRÉSZT is, de arról majd később. Tehát, a szerződés mellé kaptam egy kedves kis tájékoztatót is, hogy mi hogyan lesz, mire készüljek, stb. Voltak kedvesek angol szövegváltozatot nyomtatni, hogy én is értsem - ami teljesen jó is lett volna, ha épp a legfontosabb részek nem maradnak benne finnül: az összefoglaló táblázat (hogy melyik utcába hova mennyit) egyes oszlopainak rövidítései, valamint a megjegyző-magyarázó részei, Csodás. Sebaj, szerencsére nagyon jó kis finn team van itthon kedves nejem és új bérlőtársunk személyében, így ezt végülis megoldottuk úgy-ahogy.

Amúgy érdekes a Jakelu viszonya az angolhoz. Tudni kell a Jakeluról, hogy NAGYON NAGY számban foglalkoztat külföldieket. Rengeteg feketét, indiait, stb. láttam már, amint tologatták a kis Jakelus kocsijaikat, és szórták szét a cuccot... és nyilván nem finnül kommunikálnak ők se. Szóval talán joggal várhatná el tőlük (már a Jakelutól) az ember, hogy 120%-os angolsággal kommunikáljon náluk mindenki. Ehhez képest az irodájukban a következő felirat fogadja az embert: "Ha nem szerdán jössz és nem beszélsz finnül, hozz magaddal egy finnt is, aki tolmácsol neked".

No persze nem eszik olyan forrón a kását, ahogy főzik, mert bármikor mentem, a két ügyintéző hölgy bármelyike is volt épp jelen, azért mindkettővel megértettük egymást a Királynő nyelvén. Legalábbis élőben. Nem úgy telefonon. De erről majd később. További érdekességük a sorban az e-mail kezelése. Eddig ők az első olyan finn vállalat, akiktől abszolút MAGYAR hozzáállást tapasztaltam a mailek kérdéséhez - vagyis hogy tudniillik konkrétan nem válaszolnak rájuk egyáltalán, de még egy szóval se. Az elmúlt másfél hét során kétszer is írtam nekik, egyszer se kaptam választ. Pár napja aztán megkeresett - egy másik címről - az egyik emberük, valami ügyintézési ügyben, amit végülis elrendeztünk, de aziránti érdeklődő kérdésemre, hogy a másik - a hivatalos - címük él-e még, működik-e még egyáltalán, már nem válaszolt.

A szerződéshez kapott kis tájékoztatómat átnézve újabb érdekességre derült fény: a kézbesítési naptár szerint 28-án és 30-án van kézbesítési nap. 29-én (ami a szerződésemben állt) nincs. A fent vázolt okok miatt így végül bementem az irodájukba újfent személyesen, hogy akkor most mi is van. Mint kiderült, az a hölgyemény, aki a szerződésemet intézte, legalábbis ama kolleganője szerint, akivel ekkor beszéltem, kissé "félretehette az eszét", mert a 29 valóban abszolút téves, 30-a lesz az első munkanap, ezt korrigálta is a szerződésben. Hurrá, már ezt is tudjuk. Elmondta továbbá azt is, hogy előző nap este - vagy másnap reggel fogom megkapni a kézbesítendő anyagot.

Mikor kaptam meg? Előtte este ÉS másnap kora délután - még csak nem is reggel. Persze szerencsére két külön anyag volt, tehát nem ugyanaz kétszer (mint az egy rögtönzött telefonbeszélgetésből kiderült), és persze mindkettőt ki kell vinni, szóval alapvető tévedés nem történt, de az már adott okot a mérgelődésre, hogy az előző estit már szépen összekészítettem, és azt hittem, annyi lesz az egész. Ami azt illeti, már épp indultam is volna kihordani őket, amikor szembesültem a második adaggal. Cipelhettük hát vissza mindkettőt. Előző este összekészített anyag szétszed, majd a kettőt újra összepakol. Jó egy óra alatt (kb.) ez is meglett. Ekkor azonban újabb érdekességre derült fény: az egyik anyagból 30-cal több van, mint a másikból. Ami annyiból nem gond, hogy a táblázatomban lévő értéknek az összmennyiség megfelel, csak ugye így az egyikből sok helyre nem fog jutni - de sehol semmi támpont ahhoz, hogy ezt az egyiket hol is kellene mellőzni.

Tovább bonyolítja a dolgot, hogy MINDKÉT anyag "ingyenes újság", tehát kb. mint otthon a Metro. A gond akkor jelentkezik, amikor valaki kiírja a postaládájára (már ha van neki, de erről is majd később), hogy nem kér reklámanyagot és/vagy ingyenes újságot. Azt még valahogy kisakkoztuk, hogy ezek az újságok valószínűleg nem reklámanyagok (bár tele vannak hirdetésekkel), mivel a mi postaládánkra is ki van írva ez a sablon "nem kérünk reklámot" szöveg, de ilyen újságokat mégis kapunk, szóval ezekbe mehet mindkettő. Viszont az "ingyenes újságot" nem kérőkhöz értelemszerűen nem mehet egyik se. Végeredményben tehát "mindent vagy semmit" helyzet áll fenn, így semmi nem indokolja, hogy az egyikből kevesebb legyen - hacsak az egyik nem minősül tényleg reklámnak. De azt meg már szintén nem közölték, hogy az-e. Mindegy, végülis raktam mindenhova, ahol nem írták ki, hogy nem szabad, mindkettőből, aztán maradt pár, ahova csak az egyikből jutott. Puff neki. Végül azért elfogyott szinte majdnem mind, talán öt ha maradt. Ezeket a megegyezés szerint ugyanott hagytam a házunk előtt, ahova a kiosztandó adagot lerakták, hogy elvihessék, ha legközelebb jönnek.

Bonyolította még a helyzetet az a kis kavirc is, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva csak az anyagot hozták ki, de a szabványos kis tili-toli kocsijukat, amiben azt ki lehetne hordani, már nem. Amikor ennek az okáról érdeklődtem telefonon, már nem igazán értették, mit akarok mondani - viszont sejtettem, hogy túl sok értékes időt veszítenék, ha emiatt még bemennék hozzájuk a városba, úgyhogy "egye fene" felkiáltással kipakoltam a saját piros guri-guri bőröndünket, abba pakoltam bele a cuccot, és vágtam neki a körzetemnek. Sajnos azonban űrtartalmi korlátok miatt kétszer kellett fordulnom. Hétfőn mindenképpen személyesen fogom rájuk borítani az asztalt emiatt.

Kihordás közben aztán megtapasztalhattam a fent említett MÁSRÉSZT-et is, ami a finnek postai és más hasonló jellegű küldeményekhez való hozzáállására vonatkozik: a postaláda itt teljességgel esetleges és opcionális. Egyrészt, a többemeletes társasházak mintegy felében EGYÁLTALÁN NINCS közös, össznépi postaláda-kolónia a földszinti folyosón (meg úgy általában sehol, a házon kívül se), ahova egyszerűen csak behajigálhatná az ember a dolgokat, és mehetne tovább. Nem: vigye csak el a kedves kihordó mindegyik kihordandó holmit, egyesével, minden egyes lakásajtóhoz, minden emeleten, és dobja be szépen az ajtóra szerelt kis ládikóba. Lift persze csak kettőnél több emelet esetén van. Szóval amit el lehetne intézni fél perc alatt is, az így mondjuk öt-tíz perc, negyed óra, mikor és hol hogy. Az egyik ilyen házhoz a tájékoztatóban azt írták, hogy a földszinten "a sarok mögött" van a postaláda. Én naív azt hittem, hogy ez az említett közös postaláda-kolóniát jelenti. Hát nem. Csak annyit jelentett, hogy a folyosóban van egy kis forduló, és amögött is van még ajtó, ahova be kell dobni a cuccot a ládába.

De hasonlóan cifra tud lenni a helyzet családi házaknál is: postaláda vagy van, vagy nincs. Ha nincs, akkor menjen be szépen az ember a kertbe (kertkapu nincs, mert minek, ez nem OLYAN környék... legalább ezzel nincs gond), a házhoz, aztán vagy talál postaládát a bejárati ajtó mellett (ami maga persze mindig leghátul van, az utcától a lehető legtávolabb), vagy nem. Ha nem, akkor így járt, oldja meg, ahogy tudja, mondjuk kilincsbe gyömöszöléssel, vagy valami. Ha viszont van postaláda az utcán, annak előnye, hogy általában három-öt házé van együtt, egy helyen. Hátránya, hogy még véletlenül se azon az oldalán vannak az utcának, amelyiken a járda van (itt ugyanis sok utcának csak az egyik oldalán van járda). Így hát baktathat át az ember az úton, és kereshet magának valamennyi kis helyet a padka mellett a fűben, ahol ki tudja szedegetni az anyagokat a kis kocsijából (miközben a "nagy kocsik" meg ott húznak el mellette az úton), hogy bepakolgathassa a "postilaatikko"-kba.

Miért is ne, pont ma kezdett el újra havazni is. Ez mondjuk még istenes, mert a hó legalább tapad, nem csúszik, és alapvetően szilárd halmazállapotú lévén még az se tragédia, ha az újságra esik, mert alig nedvesíti be. Viszont, az utakon a sorozatosan elhaladó autók aszfalton súrlódó kerekeinek, meg persze a kipufogónak a hője nyomán elolvad - aztán megfagy, mert mínusz egynéhány fok van (bár szerencsére a minimális páratartalom miatt mégis jóval melegebbnek érződik; sálban-sapkában-kesztyűben, póló-pulóver-nagykabát kombóban teljesen jól elvoltam, bár valószínűleg sokat segített a folyamatos fizikai igénybevétel, ami időnként kissé még túl is melegített. De vissza a témához: az utak közepén így tehát képződik két jeges sáv, ami éppen azért alattomos, mert a havas (és egyébként is kavicsokkal felszórt, így tehát viszonylag jól tapadó és csúszás szempontjából veszélytelen) járda után eleinte legalábbis váratlanul éri az embert. Szerencsére baleset nem történt, lévén hamar felfigyeltem erre az apróságra, és aztán már mindig óvatosan keltem át az ilyen szakaszokon - de a riadókészültség így mindig adott utcán átkeléskor. Ami pedig sokszor szükséges (már átkelni az utcán).

Végül, de nem utolsósorban nem lehet kihagyni a mocskos anyagiakat se - vagyis hogy mennyit is ér egy ilyen melós nap. Kedves helyi ismerősünk eleinte valamilyen oknál fogva azt mondta, hogy havi 500 eurót is össze lehet szedni ezzel a melóval. Egyelőre még nem tudom, ezt honnan vette, de okvetlenül ki fogom faggatni. A szerződésem szerint ugyanis a valóság úgy néz ki, hogy ca. 10 eurót hoz egy munkanap. Heti kétszeri kiszórással és havi négy héttel számolva ez tehát 80 eurót jelent. És mik a költségek? Túl azon, hogy a hivatali regisztrációs procedúra 40 euró, szükség lesz még egy "jégjáró" - vagyis tüskés talpú - csizmára, vagy legalábbis meglévő lábbelikre "felcsatolható" tüskés talpra is. Jó esetben ilyet találunk vagy az ingyenbazárban, vagy legalább valamelyik kirppis-ben. Rossz esetben, ha boltból kell venni újonnan, valószínűleg erre is rászámolhatunk minimum egy tizest, de lehet, hogy többet is. Szerencsére ezek persze egyszeri költségek, de az első hónap fizetésének javát már el is viszik. Így tehát a második - és egyelőre a jelek szerint utolsó - hónapé lesz "igazi" nyereség... ami persze pillanatok alatt elmegy a leghétköznapibb dolgokra.

Egy lehetséges magyarázat az ismerősünk által említett ötszáz euróra esetleg az lehet, ha egyszerre öt körzetet csinál az ember (mivel a kiszórandó anyagmennyiség nem fix, néha lehet több is meg kevesebb is, így a havi fizetés is ingadozik - szerencsés esetben akár 100-110 euró is lehet, elvileg). Mivel azonban erre az egyre is ráment az egész délután és az este, legalábbis nem könnyű elképzelnem, hogy old meg bárki egynél többet egy nap alatt. Biciklivel ilyenkor még veszélyesebb - autóval meg már nem éri meg (ezt maga a Jakelus titkárnő is mondta), mert a benzinköltség elvinné a fizetés javát.

Szóóóval... mindent egybevetve, van itt egy meló, amire rámegy a nap java (beleszámítva a kiosztandó anyag előzetes összekészítését is), a fizetés gyakorlatilag a "szóra sem érdemes" kategória, az egyetlen előnye pedig az - a fizikai megedződésen túl -, hogy így már hajlandóak engem is elismerni a hivatalok, mint jogilag létező entitást, és - ami a legfőbb poén - most, hogy már VAN MUNKÁM, MÁR REGISZTRÁLNAK MUNKAKERESŐKÉNT IS! HURRÁ!!! No persze, az esély így legalább tényleg adott, hogy kerülhet még jobb meló is, bár ennek a reális valószínűsége sajna leginkább a nullához konvergál, dehát a remény örök, "always look on the bright side of life". Ami tökéletes zárszó is egyben (kiegészítve a tanulsággal, miszerint "Mindenütt van töketlenség, még ott is, ahol nem gondolná az ember, csak kitartóan kell keresni! :)". Jók legyetek továbbra is, és mégegyszer elnézést a panaszáradatatért, de ez most nagyon kellett, és nagyon jólesett. Köszönöm a megértést és a türelmet. :)

Miután a képek közé továbbra sem lehet épkézláb módon szöveget beszúrni, ezért az előző bejegyzés képeihez itt jönnek a kommentek. Kéretik menet közben számolni, hogy épp hányadiknál jártok. :)

1.) Finom saláta - egészséges - nyers
4.) Allah, Allah - hideg volt, no...
5.) Pyttipannu - paprikás krumpli finn módra
7.) A város egyetlen Zsigája
8.) Még mindig Finnországban vagyunk...
9.) A lámpa...
10.) Vigyázat, az ügyintéző fertőző beteg!
11.) Igen, az TÉNYLEG görögdinnye, NEM paradicsom.
14.) Kistigris
15.) Pont a lényeg nem látszik: tonhal VÍZBEN, NEM OLAJBAN. Picikét egészségesebb...

Itt vagyunk hát – és már ezt a bejegyzést is a saját lakásunkon írom, amely maga egy régebbi építésű, de nemrégiben felújított, kétemeletes panel(szerűség) első emeletén helyezkedik el (jobb kéz felőli folyosó bal kéz felőli oldalán az utolsó előtti), amely épület maga viszonylag közel van az előző lakhelyünkhöz is (két utcával arrébb).

Maga a lakás szép és jó, hozzánk mérve még nagy is (azaz jut hely mindennek), tiszta és van benne minden, ami kell, konyhabútortól fürdőszoba-felszerelésig, szekrényekig, fogasokig.

Innentől kezdve azonban itt is megmutatkozik a sajátos finn mentalitás, nevezetesen abban, hogy ez nagyjából minden is, amivel a lakás alapállapotban rendelkezett bútor-téren. Tehát se ágy, se székek, se asztal. Ez persze nem azt jelenti, hogy most sincs: bútorokat is ugyanúgy lehet itt ingyen szerezni a raktárhelyiségekből, ahova korábbi lakók adták le távozáskor a már nemkívánatos bútoraikat. Szereztünk is két széket, meg egy szép nagy ágyat, amin kényelmesen el is férünk mindketten. Mindhárom holmi meglepően tiszta is.

No persze egy dolog a bútor fellelése, és egy másik a helyszínre szállítása. A székek még csak-csak. Az ágy azonban már igencsak cifra volt. Alig lehetett rendesen ráfogni, az ajtókon át- és a lépcsőkön föltornászni pedig kínkeserves volt. Ha arra gondolok, hogy ezt év végén még vissza is kell majd vinni... No de mindegy, végül is megoldottuk. Sok pihenővel, megállással. Ezer szerencse, hogy viszonylag kis távolságon belül van minden itt Kortepohjában.

Most már csak egy asztalt kell majd nézni valamikor... talán. Egyelőre mondjuk egész jól megvagyunk nélküle is.

A többi cuccal igazából nem voltak különösebb gondok – mondhatni, azokban már rutinunk van. Hasonlóan nem volt gond azzal a szintén frissen rekvirált két pokróccal sem, amelyek egyikét közvetlenül az ágyra helyeztük, a lepedő alá, a másikát pedig „legfelülre” szánjuk majd, beágyazáshoz.

Mindez így együtt eltartott persze igénybe vett vagy két-, két és fél órát, és a végére már valóban csak pihenni akartunk – de szerencsére lett is rá lehetőségünk, majd épp akkor dőltünk be az ágyba, amikor az tulajdonképpen optimális: tíz órakor. Talán ennek is tudható be, hogy már fél hatkor felébredtem, a reggelit követően pedig itt gépelem ezt a bejegyzést.


Ezek tehát a tények. Ami pedig a gondolatokat illeti, továbbra se igen tudok napirendre térni afölött, hogy mégis hogy gondolják itt ezt a bútorozatlan lakás-dolgot (Ja, plafoni lámpa sincs a lakás tartózkodó-részében; van neki hely (akasztó a plafonon) meg konnektorok is dögivel, de lámpa, az nincs – meg függöny se a két ablakon; viszont van erkélyünk, ami, mint az épületet kívülről nézve rájöttünk, kiváltságnak számít, mivel ez nem minden lakásnál szériatartozék).

Persze így az ember abszolút a saját ízlése szerint rendezheti be a lakását, de csak egy bizonyos határig. Ágyat, például, nem biztos, hogy fog találni az ingyen bútorközpontban. Mi is épp az utolsót (vagy az utolsó előttit) hoztuk el. Hasonlóképp, asztalból is meglehetősen kevés volt (mármint olyan, ami még használható állapotban is van). Lámpát pedig majdhogynem reménytelen ingyen keríteni.

Így persze a bútorozatlanság valamennyire hajtja a gazdaságukat is, nyilván, elvégre amit az ember nem talál meg az ingyenraktárban, azt kénytelen lesz megvenni. Ha máshol nem, hát bolhapiacon, de akkor is fizet érte. Mivel pedig ezek a boltok már ténylegesen a városban vannak, onnan pedig nincs az az isten, hogy bárkik is hazacipeljenek egy ágyat, jó eséllyel a szállításért is fizetni fognak, hacsak nincs valami helyi cimborájuk, aki valamiféle szállítójárművel ki tudja segíteni őket.

Magával a fizetéssel még annyira nem is lenne baj, elvégre a rendszert alapvetően nyilván nyugati diákokra szabták, akik nyugati anyagi háttérrel is érkeznek az országba, és akiknek valóban bagatell teljesen új bútorzatot venni és még akár el is szállíttatni a lakásukba. (A hozzánk hasonló csóró kelet-európaiak meg ráállhatnak az ingyenraktárakra, ahogy tettük is, vagy hozzák tovább a matracaikat az ideiglenes szállásukról) Év végével pedig, miután a lakásban távozáskor semmit nem lehet otthagyni, ami nem volt ott már érkezéskor is, a bútorokat szépen le lehet adni az ingyenraktárban (vagy pénzzé tenni valamelyik bolhapiacon).

Sokkal inkább azt furcsállom, hogy ez az egész mégis annyira feleslegesnek tűnik – főként a sok cipekedés miatt: beköltözéskor meg távozáskor. Egy-egy lakást így rendszeresen ki- és bebútoroznak az új lakók bizonyos időközönként, holott tudvalevő, hogy ha másra nem is, egy ágyra és egy székre mindenkinek szüksége van, és a legtöbbeknek (le merem fogadni) teljesen mindegy, hogy ezek pontosan milyen dizájnúak is, csak legyenek funkcionálisak, kényelmesek és tiszták. Ennek a három feltételnek megfelelő ágy és szék tehát, ha más nem is, bőven lehetne minden szobában az állandó felszerelés részeként. Miután a legtöbbeknek emellett még másra is szükségük lesz, a gazdasági generátor-hatás így is megmarad, csak valamivel ésszerűsödik.

Gondolhatná persze az ember, hogy épp a funkcionalitás és a tisztaság kritériuma miatt van épp ez a rendszer, ami: elvégre ottléte során a tisztelt hallgató bármi okon-módon is tönkrevághatja, vagy egyszerűen csak tisztíthatatlanul összekoszolhatja a bútort. No igen ám, de ne felejtsük el, hogy ugyebár nem csak havidíjat fizet a lakásért, hanem kauciót is, aminek meg ugye épp az a funkciója, hogy az ilyesféle esetleges „baleseteket” fedezze, amennyiben bekövetkeznek. Akkor hát hol is van a gond...?

Szóval fura egy helyzet ez – annál is inkább, hogy vannak bútorozott lakások is, érdekes módon. Viszont valamilyen oknál fogva meg ilyen bútorozatlanok is. Amelyeknek persze nyilván olcsóbb a bérleti díja is, de lásd feljebb, a pótolandó alapfelszerelés miatt ez az árelőny jó eséllyel kiegyenlítődik (szinte). Végeredményben tehát ugyanott vagyunk, és így tényleg még kevésbé tűnik indokolhatónak, hogy miért is tartják itt jónak és alkalmazandónak ezt a bútorozatlanságot. De talán egyszer majd ezt is megtudjuk. Én mindenképp kíváncsi lennék rá, az biztos.

Újabb hosszabb távon megnyilvánuló jelenség kezd kikristályosodni a szemünk előtt, ami valószínűleg szintén arra az itteni mentalitásra vezethető vissza, miszerint maximálisan tiszteletben tartjuk egymás tulajdonát és nem nyúlunk ahhoz, ami nem a miénk.

Legalábbis feltételezzük, hogy ennek a következménye lehet az is, hogy időről-időre a legváratlanabb helyeken bukkanunk rá a legváratlanabb, látszólag teljességgel gazdátlan holmikra. Tárgyak olyan széles választéka lelhető fel mindenfelé, hogy ha az ember mindet összegyűjtené, valóban egészen jól felszerelhetné magát mindenfélével: sapkával, kesztyűvel, cipővel(!), tollal, elektronikai cikkekkel... és gyanítom, a listát annál több bővíthetjük, minél tovább maradunk itt.

És akkor még csak az egyetemről és a város utcáiról beszéltem. E holmik nagy részét persze nem teszi zsebre senki (mi sem), elvégre okkal feltételezhető, hogy ha keresni kezdi a jogos tulajdonosa, feltehetőleg újra körülnéz arrafelé, amerre sejtése szerint elhagyhatta, és ez esetben nyilván az a legegyszerűbb módja annak, hogy ezen igyekezetében támogassuk, ha az elhagyott holmikhoz egyszerűen hozzá sem nyúlunk.

Vannak azonban speciális esetek. Ilyen például az is, amelynek nyomán nemrégiben egy jó kis, két gigabájtos pendrive birtokába jutottunk. Ez a konkrét eset úgy nézett ki, hogy a nevezett pendrive-ot a „bölcsész-részleg” könyvtárában találtuk meg elhagyva. Nem nyúltunk hozzá, gondoltuk, majd csak jön érte az, akié. Azonban a napok csak teltek-múltak, és a pendrive ugyanúgy, változatlanul ott maradt a helyén. Nagyjából egy hét múltán vettem rá magam, hogy bedugjam a gépbe, amit épp használtam, és a rajta tárolt adatokból megpróbáljam kideríteni a tulajdonosa személyazonosságát, hogy tájékoztassam róla, hol találja az elveszett pendrive-ját.

Ez végül sikerült is. Valamiféle szakdolgozat-címlapszerűségen akadtam rá az illető hölgy nevére, akit aztán sikerült is fellelnem a Facebookon. Írtam neki, hogy megvan a pendrive-ja, itt bármikor átveheti. A napok azonban megint csak múltak, és az illető hölgy se a levélre nem válaszolt, se személyesen nem jött, se SMS-t nem írt (megadtam neki a számomat is az üzenetben). Így aztán, újabb egy hét elteltével úgy döntöttünk, hogy ha neki ez ennyire látványosan nem kell, ennyire nem törődik vele és nem érdekli, hogy még csak válaszra se méltasson, akkor ez bizony mostantól a miénk.

Az érdektelensége egyszerre különös és érthető is. Különös, mert valóban SOKMINDEN van ezen a pendrive-on. Rengeteg dokumentum és rengeteg kép: úti fotók, valamint rokonok fotói. Ugyanakkor azonban érthető is, mert a legfrissebb fájl is már egy éves volt rajta. Nem tudni, hogy ott a könyvtárban mióta hányódott ez az eszköz (valahogy mégse tűnik túl valószínűnek a feltevés, hogy valóban egy éve, bár persze teljesen ez sem zárható ki), viszont ez a tényállás mégis arról tanúskodik, hogy még ha nem is hagyták el annyira régen, használni már mégsem használták nagyon régóta. A leányzó talán már vett is újabbat, jobbat, nagyobbat – és talán az adatok se kellettek már neki, vagy megvoltak neki másutt is. Mindegy. Mi jól jártunk, és ha neki nem kell a pendrive-ja, akkor ezek szerint őt sem érte tényleges kár.

Ez tehát egy speciális eset. Egy másik az, amit konkrétan itt a tömegszálláson figyelhettünk meg, és ami az élelmezésünkhöz járult hozzá igen jótékonyan. A közelmúltban beszámoltunk róla, hogy számos romlott holmit hajigáltunk ki a hűtőből, amit egyesek valamikor ottfelejtettek. Nos, azóta rendszeresen figyeljük a konyhában tárolt étkeket és itkokat, és amin azt látjuk, hogy napok óta nem fogy belőle semmi, tehát láthatólag szintén hátrahagyott holminak minősül, ami már nem kell a gazdájának, azt nemes egyszerűséggel magunkévá tesszük és elfogyasztjuk, még mielőtt lejárna a szavatossági ideje.

A közelmúltban így jutottunk hozzá egy fél doboz Nestlé Cheerios gabonapehely-szerűséghez (ami majd' egy hétig egészítette ki igen ízletesen a reggelimet egy-egy tányér meleg tejben), egy fél nagypohár joghurthoz (amiből ketten kétszer „laktunk jól”, már joghurtfogyasztási mérce szerint), puuro-hoz (finn kásafajta, nagyon finom önmagában is, tejberízzsel még finomabb, bár van kimondottan tejberízs-kása is), fűszerekhez (ami főleg pizzakészítéskor jött jól), rágcsálnivalóhoz (hogy néha egy kis desszertünk is legyen), egy lap pizzához (ami a pizzakészítés alapötletét adta), valamint egy adag gyümölcsléhez is (bár ez már nem itt történt, hanem még a „luxuslakosztályon”, de ugyanebbe a kategóriába tartozik, akárcsak az a kb. harmad zacskónyi rozskenyér, amit szintén ott találtunk, ahogy erről anno be is számoltunk) – amely holmikra a korábbi tapasztalatok szerint szintén mind az elrohadás és a kidobatás várt volna, ha nem élünk a lehetőséggel.

Szintén ebbe a kategóriába tartozik még, hogy Vika nemrégiben sikeresen zsákmányolt egy könyvet is, ami itt, a szállásunkon hányódott már jó ideje. Többen is bele-beleolvasgattak már, de a jelek szerint nem tartozott senkihez, mert aztán mindenki csak úgy otthagyta a földön. Végül kedves, pedánsan rendszerető (ez most kivételesen nem szarkazmus, mert tényleg az) iraki szobatársunk nemes egyszerűséggel kihelyezte a kukába. Vika persze ezt nem hagyta annyiban: nyomban kivette, letisztogatta és eltette – annál is inkább, hogy egy általa is ismert orosz szerző angol nyelven írott művéről van szó, ami így akár még számot is tarthat az érdeklődésére a későbbiekben.

Érdekes egy jelenség ez tehát, és míg egyfelől kimondottan bosszantó lehet néha (amikor az ember már csak a romlott, esetleg muslicák által is körülrajongott ételt vagy italt találja a hűtőben), kellő figyelem és szemfülesség esetén kifejezetten hasznos is (ha még időben észreveszi, hogy egy holmi már tényleg senkié, és így szabadon felhasználható – avagy ha a tulajdonos nem tart már rá igényt). Valószínűleg az előbbi, bosszantó aspektus kiküszöbölése tett hivatalos kísérletnek tudható be az is, hogy annyi „kirppis” („bolhapiac”) van itt, valamint hogy a diákszálló is számos ilyen „counter-trade”-et (ingyen bevihetsz és el is vihetsz bármit) üzemeltet. Nyilvánvaló azonban, hogy ennek sem 100% a hatásfoka, mert sokan még így is egyszerűen megfeledkeznek számos olyan holmijukról, amire már nincs szükségük, nem adják be sehova, hanem ottfelejtik valahol, szabad prédaként az éber guberálóknak – vagy, ha ilyenek épp nincsenek a környéken, úgy a már említett muslicáknak.

Az előbbiektől ezeket csak azért szedtem külön, mert tematikailag kissé (nagyon) eltérnek. Elsőként egy itteni érdekesség, amit otthon nem igazán látni. Mivel is sütnek az itteniek (igen, ez sütéshez használatos adalék, akárcsak az olaj):

A következő képen az előbbi sorozatban egyszer már a finn társasági élet mintaképeként szerepeltetett szobatársunk ágyazási metódusa látható. Itt hívnám fel a figyelmet a lila takaró rendkívül gondos, módszeres és alapos összehajtogatási és elhelyezési technikájára, amely remekül tükrözi a közmondásos germán precizitás máig töretlen hagyományát (nevezett szobatársunkról ugyanis első ránézésre egyértelmű, hogy neki még anno az erre járt skandinávok vetették el a magvait):


(Segítség: a jelzett takaró a kép balközép-felső részén látható - éppenhogy csak, két matrac között.
 

Miután a fontosabb események dokumentációja továbbra is szakszerű és ízléses tálalásban olvasható kedves nejemnél, és alternatív meglátásaim az eseményekről egyelőre nincsenek, ezúttal is csak néhány újabb érdekességet tennék közszemlére a képalkotó eljárások hatékonyságára alapozva. :)

Elsőként jöjjön talán egy igazi gyöngyszem, orosz szobatársunk laptopjának a fedele:
Az nyilván jól látszik, hogy az Apple logó csak matrica. Ami talán már kevésbé kivehető, az a Compaq logó alatta. De amúgy teljesen normál Windowsos gépről van szó.

Következő egy csendélet egyik kedves szobatársunkról, aki remekül demonstrálja a finn társasági élet lényegét:
Igen, egymagában. Épp ez a lényeg.
(Na jó, ez persze kicsit sarkítás. Azért néha jól el tudnak lenni-cseverészni egymással. Többnyire azonban tényleg ez a begubózás megy akkor is, ha mindenki együtt van.)

Következő egy kedves jelenet innen az egyetemi könyvtárból, amit még épp azelőtt sikerült rögzíteni, hogy a delikvens felbukkant volna mély gondolatai közül:
Láthatólag azonban rendszerető ember, mert a mobilja gondosan beállított csörgése jelezte számára, hogy vége a meditációs műszaknak.

Ez pedig egy igazán édes jelenet a kultúrák találkozásáról az egyetemen:

Ami külön érdekesség: mindenki más, mi is, kabátban-sálban. Ő meg csak így. Láthatólag jól bírja a hideget, vagy csak rövid távra megy.

A legjava természetesen a végére marad. Egyik a következő:

És még a finnek mondják, hogy a "persze" egy csúnya/vulgáris szó az ő nyelvükön. Nos, máris megvan az egyik párja a miénken, bár nálunk ez ugyebár inkább az "aranyos" kategóriája (finnül egyébként a "popsi" habzsolást, zabát, mohó evést jelent). :) De amúgy érdekes, hogy tele vannak még ilyen szavakkal. Hogy csak kettőt említsek: "kurva" (= kanyar), "turha" (=haszontalan).

Végül egy cigarettafajta, amely főként skinheadek és más szélsőjobboldaliak körében arathatna rendkívüli sikert:
De persze a feltételes mód mindenképpen indokolt, miután valójában természetesen "aroma" a neve. Azonban elsőre rápillantva valóban csak ennyi látszott belőle, és nem lehetett kihagyni a megörökítését. :)

Végül, következzék még néhány kép, immár különösebb kommentek nélkül, pusztán maga a látvány okán:

Ismét beszéljen magáért a látvány. :)

    Egészség mindenek felett - talán így lehetne a legrövidebben összegezni a hétköznapi életvitellel kapcsolatos itteni tapasztalatainkat.
    Arról ugyebár már esett szó, hogy tényleg gyakorlatilag mindenki sportol valamit, még a legidősebbek, nyugdíjasok is - ha mást nem, hát nordic walkingolnak, de futásra és biciklizésre is láttunk már példát ebből a korosztályból is.

    Talán volt szó arról is, hogy alapvetően az élelmiszerek sem drágábbak, mint nálunk, csak éppen itt nincs meg a Tesco gazdaságos - avagy a "minimálvacak" - kategóriája, hanem a normális minőség van legalul, annál pedig már csak jobbak vannak.
    Ami egyben azt is jelenti - és ez a legérdekesebb -, hogy itt ténylegesen az egészség az alap. Az előbb említett "normális minőség" ugyanis ténylegesen egészséges ételeket jelent, egészséges összetevőkkel, a lehető legkevesebb mesterséges adalékkal - méretre és mennyiségre is normális kiszerelésben, normális áron. Ami pedig bizony éles kontrasztot alkot a magyar viszonyokkal, ahol az egészség sajnos nem alap, hanem extra, sőt, sokszor kimondottan luxus - amit az is jól mutat, hogy a ténylegesen egészséges élelmiszerek feleakkora adagban kaphatóak dupla áron. Hajmeresztő - és elgondolkodtató.
    Mindennek persze meg is van a hatása: magunknon is tapasztaljuk, hogy az emésztésünk is "kisimult", valamint másokon is látjuk, a szálláson, az utcákon és az egyetemen is, hogy itt bizony az egészség uralkodik. Fiatalok és idősek között is olyan ritka a látványosan gyengélkedő, mint a fehér holló - míg otthon elég csak kimenni az utcára és körülnézni, és már lehet is számolni a gyengélkedőket.

    A mozgáson és a táplálkozáson túl persze van még egy harmadik összetevő is, nevezetesen a nyugalom és a csend. Ez az, ami nekem személy szerint különösképpen tetszik itt, és nagyon kedvemre való: tegnap este is minden további nélkül meg tudtuk csinálni azt, hogy este negyed 11-kor már ágyban voltunk és aludtunk - úgy, hogy körülöttünk is teljes csend és nyugalom honolt. A többiek is lefeküdtek, és se az utcán, se a környező szobákban sehol nem zajongott senki. Nem üvöltött a tévé, a rádió, nem égtek villanyok... Fenséges.

    Mindent egybevetve tehát, határozottan követésre érdemes az itteni életmód. Nagy kár, hogy Mo.-n - legalábbis egyelőre, és, tartok tőle, még ezután is sokáig - ennek számos összetevője kivitelezhetetlen.

Újabb érdekes társadalmi jelenséget figyelhettünk meg itt a tömegszálláson az itt eltöltött időnk során – mivel ez olyasmi, ami csak napok, hetek alatt bontakozik ki igazán annyira, hogy valóban megfigyelhető legyen.

A finnek alapvetően tiszták és környezettudatosak, rendet tartanak és nem szemetelnek, a közterek és más nyilvános helyek makulátlanságáról pedig az illetékes hivatásosok gondoskodnak lelkiismeretesen.

Ez a nagy egész, és ez az, ami a látogatónak elsőre szembetűnik. Sokszor egyáltalán nem is lát mást.

Bizonyos speciális esetekben azonban ez a helyzet – egy másik jellemző, és alapvetően egyébként szintén pozitív finn jellegzetességgel, az egymás tulajdonának és “felségterületének” maximális tiszteletben tartásával keveredve – igen meglepően ki tud fordulni és egészen hihetetlenül visszás eredményt produkálni.

Ez pedig nem más, mint az érintőlegesen már korábban is említett “közös tisztogatási” helyzet itt a tömegszálláson. Jeleztük már, hogy a konyha és a fürdőhelyiség tisztasági állapota finoman szólva is hagy kívánnivalókat maga után. Eleinte nem értettük, hogy ez hogy lehet (mármint az persze nyilvánvaló, hogy egyszerűen nem alkalmaznak takarítókat, de hogy a többiek hogyhogy ennyire nem törődnek a helyzettel), de mostanra összeállt a kép – illetve hát kialakult bennünk egy egészen logikusnak és valószerűnek tetsző hipotézis, amit mindeddig a valóság is igazolni látszik.

Ez pedig a következő: a közösségi takarítás és szemételhordás feladatát valóban épp azért nem végzi el senki, mert közösségi feladat, és így nem tartozik konkrétan senkire. Ahogy fentebb is írtam, a rá tartozó feladatokat mindenki tisztességesen elvégzi. Onnantól azonban, hogy egy szemét a közös szemetesbe kerül, az megszűnik valakire tartozni: közösségi tényezővé válik, vagyis nem tartozik senkire. Ha pedig senkire nem tartozik, akkor senki nem is távolítja el.

Ezt pedig már csak mintegy kiegészíti az a finn mentalitás, hogy ami nem a miénk, ahhoz nem nyúlunk. A közös szemetet pedig, lásd feljebb, szintén nem tekinti magáénak senki, így nem is nyúl hozzá. Erre az szolgáltatott különösen ékes bizonyítékot, hogy tegnap este találtunk a mélyhűtőben egy jó egy éve lejárt szavatosságú pizzát. A feltevés kézenfekvő: valaki egyszer otthagyta vagy ottfelejtette – és azóta se nyúlt hozzá senki, mivel mindenki tudta, hogy nem az övé, így nem háborgatta. Csak mi voltunk most olyan „szemtelenek”, hogy kiemeltük a helyéről és közelebbről is vetettünk rá egy pillantást, mert valahogy gyanús volt. És a gyanú beigazolódott.

Összegezve tehát, igen egyszerű ez a két elv, és önmagukban még jók is, de ebben a speciális helyzetben a kombinált hatásuk teljesen a visszájára fordul, és lehetővé teszi ezt a rendkívül „finnietlen” helyzetet, ami itt kialakult. És amit végül mi oldottunk meg úgy, hogy megelégeltük a kuplerájt, kivittük az összes nagy halom szemetet és feltakarítottunk az érintett helyiségekben. Kedves iraki szobatársunk ennek különösen örült, nagyon megköszönte és nagyon megdicsért minket, mert mint mondta, ő már vagy ötször kitakarított, de rajta kívül még eddig senki más nem vette a fáradságot ugyanerre.

Ironikus kissé. A fejlett észak-nyugati országban a szerencsétlen dél-keleti bevándorlók tesznek rendet – szó szerint –, holott általában ennek épp az ellenkezőjétől szoktak rettegni.

Miután tegnap igazából semmi különösebb esemény nem történt (mondjuk azt leszámítva, hogy este a fürdőben, amikor épp végeztünk, ránk szólt egy leányzó, hogy jól hallotta-e, hogy mi is magyarok vagyunk... mert ő is, mint kiderült, Katinak hívják, szintén debreceni, mint sokan mások itt... jól elbeszélgettük vele, és konstatáltuk, hogy tényleg sokan vagyunk itt), így különösebb szövegelés helyett most inkább érvényt szerzek (vagy legalábbis próbára teszem) azt a régi elvet, miszerint egy kép többet mond ezer szónál. Ha ez igaz, akkor ez a bejegyzés is lesz legalább olyan tartalmas, mint a korábbiak, miután nemrég végre sikerült leszedni a netről és feltenni a laptopra a megfelelő kezelőprogramot, és így leszedni Viki mobiljáról az eddig készített képeinket.

Kezdjük talán az elején, hogy hogy is nézett ki a luxuslakosztályunk:

És hogy milyen volt innen a kilátás:

És hogy hol is lakunk jelenleg:

Mi van rögtön velünk szemben, ahogy kijövünk az épületből:

 

Milyen egy finn gyártelep:

És a finn táj úgy általában (legalábbis itt a környéken):

S végül az egyetem könyvtárának két ékes helyszíne, ahol nap mint nap megfordulunk:

Ja, és bár a sör továbbra sem ízlik, de ha már, akkor legyen egy ilyen kép is:

A tegnapi délután és este alapvetően a kapcsolatépítés jegyében telt, egészen érdekes fejleményekkel és fordulatokkal. Összesen három... illetve inkább kettő és fél új barátra tehettünk szert, és az egyiknek még pozitív anyagi vonzatai is lehetnek.

Az egyetemről hazafelé benéztünk még Kortepohja egyik jeles helyiségébe is, amely leginkább arról ismeretes, hogy keddenként este ingyenvásárt tartanak, ami kb. úgy néz ki, hogy bármit bevihet az ember, amire nincs szüksége, és bármit elhozhat, amire meg van, ingyen és bérmentve, csak be kell mutatni a kiválasztott holmikat az íróasztalnál gubbasztó emberkének (aki ezúttal épp korábbról már ismert mindenes-gondnokunk, Pannu volt). Ebben önmagában még nincs is túl sok érdekesség; zsákmányoltunk pár hasznos holmit, és ennyi.

Ami azonban már inkább érdekes, az az, hogy itt találkoztunk egy újabb magyar leányzóval, bizonyos Nórával, aki azon túl, hogy nagyon kedves, intelligens és szimpatikus, jelenleg egy olyan problémával is küszködik, hogy sikerült épp egy olyan albérletet kifognia, ami közvetlenül a kazánház fölött van, így egész nap iszonyatos zajban él, és ilyen körülmények között nyilván nem egyszerű se aludni, se tanulni. Így hát felajánlottuk neki, hogy költségmegosztás fejében október elsejétől szívesen látjuk a leendő új albérletünkben, ahol így a jelek szerint már négyen leszünk (a negyedik egy szintén magyar illető a netről, aki dolgozni jönne ide). A költségmegosztásnak köszönhetően így elvileg még az sem kizárt, hogy októberől decemberig mindössze annyiba kerül majd az albérlet, mint amennyibe rendesen egy hónapig került volna.

Miután aztán visszatértünk a szállásra, gondoltam, itt az ideje, hogy váltsak pár szót azzal a bizonyos kedves metálos kollegával, aki, mint már korábban is utaltam rá, némileg nyitottabbnak tűnik (ami abban nyilvánult meg, hogy rendszeresen mosolygott ránk), ez azonban elég különösen sikeredett. Amikor úgy láttam, hogy épp semmi különösebb dolga nincs, odamentem hozzá, köszöntem és bemutatkoztam - és elsőre ugyanúgy nem tudott mit kezdeni a helyzettel, mint napokkal ezelőtt Suomi. Beletelt pár másodpercbe - meg némi kiegészítő magyarázatba is részemről, miszerint mindössze annyi történt itt csak az előbb, hogy bemutatkoztam neki -, mire kapcsolt, és válaszolt... viszont érdekes módon ugyanolyan érthetetlenül is mondta a nevét, mint anno Suomi, így abban se lehetünk teljesen biztosak, hogy őt hogy hívják. Mindössze annyit lehet tudni, hogy L, SZ és T hangok voltak benne, hozzávetőlegesen ebben a sorrendben, és hát nyilván volt belekeverve pár magánhangzó is valahol, de ezeknek az azonsítása már gondokat okozott. Mindenesetre azért váltottunk pár szót kedvenc együttesekről, megerősítést nyert a feltételezés, hogy alapvetően hasonló a zenei ízlésünk. Az angolt ugyan eléggé törte ő is, de azért valami kis kommunikáció beindult - bár pár perc után inkább úgy tettem, mintha mennék valahova, és egy köszönéssel magára hagytam, mert eléggé úgy tűnt, hogy nagyon hirtelen és felkészületlenül érte ez az egész szituáció.
Végeredményben tehát vele most elvileg beszélőviszonyban vagyunk, viszont ez leginkább tényleg csak félsiker. Mindegy, talán még lesz belőle valami egyszer.

A nap fénypontja azonban még hátravolt, és egészen valószerűtlenül (legalábbis finn viszonyok között) került rá sor: kimentem a szállásunkról az udvarra, hogy felhívjam egy itteni kapcsolatunkat, akit még egy Mo.-n élő finn ismerősünk ajánlott figyelmünkbe. Kifelé menet szintén jött ki egy újabb rokonszenves metálkollega is, aki azonban csak megállt az udvaron az épület ajtaja előtt, és tétlenül nézelődött. Talán mobilon is beszélt valakivel, de ebben nem vagyok biztos. Leginkább csak ott állt és nézett. Én meg kissé följebb vonultam, kiválasztottam a nevet a saját mobilomon, és hívtam. Cseng-cseng-cseng, de senki nem veszi föl, majd hangposta. Jó, hívás kinyom, SMS-írást megkezd. Írtam egy kis köszönő-bemutatkozó-érdeklődő levelet, hogy esetleg tudnának ajánlani valami helyet, ahol munka után lehet nézni, előre is nagyon köszönjük, szép jó estét. Elküldtem, majd indultam vissza. Kedves kis (illetve nagy, mert nálam is magasabb, de vékony, és valóban igen szimpatikus) metálkollega még mindig ott ácsorgott és nézelődött, mint aki nem igazán tud mihez kezdeni a világgal, ami körülveszi (mint később kiderült, ez a leírás nagyjából meg is felel a valóságnak). Amikor befelé indultam, jött utánam. Benyitottam, beléptem, ő is bejött utánam, majd kissé tétován megkérdezte, hogy esetleg van-e valami tervem estére és hogy szeretem-e a számítógépes/konzolos játékokat.

Persze, mondtam, igen, bár közben csodálkoztam is a dolgon. Egy finn, aki engem szólít meg ismeretlenül, nem pedig én őt... az eddigi tapasztalatok alapján ez körülbelül olyan meglepő volt, mintha egy macska kezdett volna el hirtelen tiszta és érthető emberi nyelven beszélni. Mint mondta, ő alapvetően csak szaunázni szeretett volna egyet, de a helyiséggel valami probléma volt, így az esti programja kútba esett... viszont látszott rajta, hogy most valamiért tényleg nagy szüksége van némi társasági életre. Így hát mondtam neki, hogy rendben, persze, nagyon szívesen, itt van a feleségem is, mindjárt hívom őt is, biztos ő is szívesen csatlakozna. Mondta, hogy oké, így hát gyorsan hívtam is kedves nejem, és immár így hármasban mentünk fel a sráchoz (aki ugyanabban az épületben lakik, mint mi, csak egy kicsit odébb, egy "saját" lakásban) - akit egyébként, mint kiderült, Ottónak hívnak. Menet közben az is kiderült, hogy azért van ilyen mélységes bánatban szegényke, mert alig egy-két napja szakított a barátnőjével, akivel egyébként már vagy 9 éve együtt voltak. A lány elköltözött tőle, de egyes holmijai még most is ott voltak lakásban... Szóval nem csoda, hogy meg volt zuhanva szegény.

Mint aztán kiderült, tényleg nagy játékrajongó, nem csak számítógépes és konzolos, de táblás játékok terén is. Bőséges választéka volt mindenből - még Carcassonne is akadt a gyűjteményében, rengeteg kiegészítővel, úgyhogy erre esett a választásunk, lévén ezt mi is szeretjük és ismerjük, és hárman is lehet játszani. Előzőleg Otto még megkínált minket saját készítésű gyümölcslével is, bár kissé félénken, mondván, hogy ha az édes ízeket szeretjük, akkor ez lehet, hogy nem fog tetszeni, meg nyugodtan mondjuk meg, ha nem jó... de nagyon jónak bizonyult.

Hogy pontosan milyen bogyóból is készült, az nem derült ki, mert nem tudta rá az angol szót, a finnt meg nem értettük, de valami erdei gyümölcs, a jelek szerint, amit elmondása szerint általában nem nagyon szoktak gyűjteni mások, mivel "a szegények bogyójának" tartják, és valami olyan madárról nevezték el, amire szintén nem tudta az angol szót, de valahogy úgy néz ki, mint egy varjú vagy egy szarka, csak épp fekete-szürke színű, és finnül "varis"-nak hívják. Csak másnap (azaz most) egy Wikipédia-keresés nyomán derült ki, hogy ez nem más, mint a dolmányos varjú. Viszont a bogyó neve még mindig rejtély.

(Igaz is, ha már ornitológia: Jyväskylät a magam részéről jó ideje elneveztem már Szarkavárnak, mivel itt annyi a szarka, mint Mo.-n a galamb vagy a közönséges varjú. Bármerre néz az ember, lát legalább egy szarkát, vagy repülve, vagy állva, vagy ugrálva-futva. Nagyon kis aranyosak - akárcsak a mókusok, amik rendre felbukkannak Kortepohjában. De láttunk már valami azonosíthatatlan őz-nyúl szerűséget is (csak távolról láttuk, így kérdés, mi lehetett valójában; alapvetően barna volt, és a kis, pamacsszerű farkának csak az alja volt fehér, a lábai meg hosszúak, viszont őznek kicsi volt, nyúlnak meg nagy, de mindkettőre hasonlított egy kissé). Plusz a jelek szerint dolmányos varjakat is láthattunk már, mivel találkoztunk szintén azonosíthatatlan fekete-szürke madarakkal is, amiket eddig nem tudtunk hova tenni. Lehet, hogy épp ők voltak azok.)

Mindenesetre a játszma megkezdődött. Nagyon készségesen elmagyarázott minden új kiegészítőt, amit még nem ismertünk, plusz előzőleg meg is kérdezte, hogy játszhatunk-e "piszkosan" (vagyis ravasz trükkökkel élve), vagy inkább csak békességgel. De nekünk nem volt ellenünkre a trükközés, elvégre ez a játék amúgy is arról szól, plusz mint kiderült, ő is inkább így szeret játszani, úgyhogy minden a legnagyobb rendben volt.

Közben el is beszélgettünk, ő maga is kérdezett nagyon sokat (ami tovább mélyítette a csodálkozásomat, tekintve, hogy mégiscsak egy finnről van szó... az eddigiek szerint ez a srác vagy nagyon nagy csodabogárnak számít az övéi között, vagy hasonló személyes tragédiák kellenek ahhoz, hogy a többiek is megnyíljanak (és persze pár sör, mert mint mondta, kettőt már lehúzott, úgyhogy nézzük el neki, ha kicsit kótyagos; elnéztük); ezt eddig még nem tudtam egyértelműen eldönteni... bár az a tény, hogy panaszkodott a többi szakmájabeli (IT-s a srác) földhözragadtságára és általános érdektelenségére a személyes ügyek iránt, inkább az előbbi verziót látszik valószínűsíteni, miszerint ő alapból is tényleg jóval nyitottabb az itteni átlagnál). Kiderült, hogy 27 éves, hogy igen sokféle zenét szeret (be is rakott háttérnek pár kellemes, egzotikus instrumentális számot), hogy szintén sok nyelven beszél ő is, hogy szintén szerepjátékos (ezen már meg se lepődtünk, lévén az eddigiek alapján már egyértelmű volt), hogy szintén szeret saját fantáziavilágokról írni... Szóval valóban egy rokon lélek, nagyon szimpatikus.

Jó két óra hosszat tartott az egyébként tényleg élvezetes játszma és vele párhuzamosan az ismerkedés-beszélgetés, majd annak végeztével megköszönte, hogy eljöttünk, köszönte a játékot, és általában mindent. Mi is köszöntük, örültünk, hogy találkozthattunk, mobilszámot cseréltünk, és kilátásba kerültek további hasonló alkalmak is. Majd szedelőzködtünk is, mivel eztán jelezte, hogy még lenne némi készülnivalója a holnapra, mivel lesz valami "opponálása" az egyetemen (amiről nem derült ki egyértelműen, hogy mit jelent, de szinte biztosan nem azt, hogy ő lenne valakinek az opponense egy diplomavédésnél, hanem valami más, csapatmunkával kapcsolatos dolgot). Így hát búcsút vettünk és távoztunk, és még hosszan csodálkoztunk rajta - és örültünk neki - mindketten. Tényleg egy nagyon kedves, barátságos srác, és tényleg jó, hogy megismerhettük.

A tegnapi nap otthon töltött része alapvetően a takarítás jegyében telt, melynek eredményeképp sikerült a szobát még jobb állapotban is visszaadnunk, mint amilyenben megkaptuk. Érdekes módon, amíg ott voltunk, nem tűnt túl súlyosnak a dolog, de söpréskor kiderült, hogy valószínűleg hónapok óta nem takarított ott senki. Kicsit ugyan legalábbis elgondolkodtunk a helyzet érdekességén, hogy épp mi végezzük el azt a munkát, ami egész biztosan másoknak lett volna a kötelessége, de mindegy - végülis ez a legkevesebb, amit megtehettünk, ha márnéhány napig tényleg csak a miénk lehetett potom áron egy ilyen elsőrangú szállás.

Pannu eléggé "finnietlen" módon "némi" késéssel - jó fél óra - érkezett este, a megbeszélt hét óra helyett úgy fél nyolckor. Miután mindent rendben talált, neki is láttunk a költözésnek. Persze most is ugyanolyan tétován ajánlotta fel a segítségét, mint érkezésünkkor, kissé olyan modorban, mint aki valójában nem igazán akar segíteni, de illendőségből megkérdezi... Az érkezésünkkor ez be is jött neki: egyszerűen felmarta a legkönnyebb pakkot és annyi, most viszont villámgyorsan rávágtam, hogy igen, köszönjük, nagyon kedves, ha AZT a bőröndöt tudná hozni, nagyon megköszönnénk. AZ a bőrönd a legnehezebb volt. Végül minden kiegyenlítődik...

Volt még vele egy lány is, a jelek szerint egyike ama szoba lakosainak, ahova az eredeti elgondolás szerint kerültünk volna - négy észt lány közé -, de ez aztán nem jött össze, mivel a lányok Pannu elmondása szerint úgy szavaztak, hogy ha egy mód van rá, akkor azért mégse törnék már meg egy hímnemű egyeddel a köreik már kialakult harmóniáját. Ennek következtében, amikor megérkeztünk az új szállásunkhoz (ami az eddigitől csak néhány száz méterre van, tehát nem kerültünk sokkal odébb, csak a helybeli bolthoz közelebb, ami még jó is), megint jött a klasszikus férfiak ide, nők oda javaslat, de ezt most már rutinosan kezeltük. Ha a lányok így döntöttek, hát így döntöttek, de a fiúkat még nem kérdezte meg senki... Úgyhogy szépen be is nyitottam a fiú-szobába, és az éppen akkor ott tartózkodó három egyéntől megérdeklődtem, hogy lenne-e kifogásuk egy nő jelenléte ellen... Természetesen nem volt.

További érdekesség a szoba lakóit illetően, hogy egy "régi" ismerőst köszönthettünk közöttük, mégpedig kedves élő berendezési tárgyunkat, Suomit, aki magát meg nem hazudtolva ezúttal is egész nap klikk-klikk-klikkelgetett csendben a helyén, miközben néha kanalazgatott valamit valami konzervből. Bár érdekes módon most már a billentyűzeten is megnyomott egy gombot. Történelmi esemény. De mindenképpen örültünk neki, hogy ő is itt van. Nehéz leírni ezt a hatást, de az egész személyiségében van valami, ami a hihetetlen passzivitása ellenére mégis nagyon kedvelhetővé teszi akkor is, ha az ember igazából egy szót se vált vele (és ehhez jött még hozzá pluszban az a tény is, hogy ő volt az első, aki igent mondott, amikor feltettem a bemutatkozó kérdést, hogy hozhatok-e még egy embert, még ha az nőnemű is... elvégre ő már tudta, kiről van szó).

A szoba egyébként egy viszonylag kicsi helyiség, egyetlen beépített berendezési tárgya egy, az ajtó előtt magasodó oszlopból áll, aminek minden oldalában lakatos szekrényeket alakítottak ki. Mivel azonban telipakolták matracokkal, így a jelek szerint velünk együtt összesen mintegy tíz embernek is képes szállást adni. Mivel azonban - értelemszerűen szintén rajtunk kívül - mind finnek, így mégis gyakorlatilag olyan, mintha teljesen egyedül lennénk a helyiségben. Egészen hihetetlen, mennyire meg tudják őrizni a magánszférát még ilyen körülmények között is: mindannyian egész este csak ültek-feküdtek csendben a helyükön és olvastak vagy laptopon pötyögtek (itt tehát Suomi egyáltalán nem számított feltűnő jelenségnek; egyszerűen csak olyan volt, mint mindenki más a helyiségben). Egy pisszenés nem hangzott el senkitől - már-már olyan érzést keltett az egész, mintha könyvtárban vagy templomban lennénk, és önkéntelenül is suttogva kezdtünk beszélni egymással, hogy mi se zavarjunk senkit.

További érdekesség a szobatársakat illetően, hogy ők is remekül mutatták a finn társadalom igen kifinomult zenei ízlését, miután jó a felük metálos vagy rocker. Mi több, az egyik közülük még kissé nyitottabbnak is tűnik a többinél, így bízom benne, hogy vele sikerül majd pár szót váltani. A többiek azonban a fent említett csendes elszigetelődés mintapéldányai. Ez persze nem feltétlenül negatívum (főleg, hogy a segítőkészség attól még megvan bennük is), de legalábbis érdekes.

Nem sokkal később megérkezett helybeli ismerősünk, Jani is, aki még vasárnap este jelezte, hogy van két biciklije számunkra, és ezeket most le is szállította. Két szép példány volt, egy vörös és egy kék, ám végül csak az utóbbit tartottuk meg - pontosabban tartotta meg kedves nejem -, miután a másik nekem sehogyan se volt jó. Előbb az ülés volt túl magas, majd miután azt sikerült lejjebb venni, kiderült, hogy még a váz is rövid, mert kanyarodás közben a pedálozó lábam folyton beleakad a kerékbe... ezzel meg már nem lehetett mit tenni, én inkább passzoltam. Amúgy sincs semmi bajom a sétálással. Miután ezt így tisztáztunk, még beszélgettünk egy jót - egyebek mellett kaptunk pár címet is, ahol rövidesen körül is nézünk munka-ügyileg -, majd elváltak útjaink, és mi is nyugovóra tértünk.

Tömegszálláshoz képest a fürdő és a mellékhelyiségek szerencsére kimondottan jó állapotban vannak, rendesen karban- és tisztán tartják őket, így e téren semmi gond nem volt. Valamilyen oknál fogva azonban a konyháról már nem mondható el ugyanez. Ma, vagyis kedd reggel némi tanakodás után arra jutottunk, valószínűleg arról lehet szó, hogy az előbb említett helyiségekkel ellentétben a konyha takarítása közösségi feladat, tehát nem végzi el senki. Mivel azonban a túlélőkészletünket (tányérok, poharak, kés-villa, stb.) természetesen ide is hoztuk magunkkal, és ezek tisztaságáról amúgy is magunk gondoskodunk, ez sem jelentett különösebb problémát.

Ami az alvást illeti, az még kissé körülményesnek bizonyult, miután itt nem volt elég hely két matrac egymás melletti elhelyezéséhez, így egyen osztoztunk együtt - viszont reggel a kényelmetlenséget annyiból sikerült korrigálni, hogy a három egymásra halmozott matracból, ami az ágyunkat alkotta, egyet eltávolítottunk (ez ugyanis már az előző szálláson kiderült: három matrac sok, mert nagyon besüpped, kettő viszont pont optimális). Ami meg a helyet illeti, azt illetően csak reménykedni tudunk benne, hogy valaki hamarosan kiköltözik az egyik sarokból, és akkor birtokba vehetjük a megüresedett helyet.

A mai nap eleddig túl sok érdekességet még nem hozott. Reggel eljöttünk a szállásról, és azóta is itt vagyunk az egyetemen. Délután elvileg lesz még valami "ingyenvásár", de eleddig más program nem nagyon van kilátásban. Meglátjuk hát, mi jön még ezután.

Gyakorlatilag a teljes szombat délelőttünk a könyvtárban telt, netezéssel – ahol végre felvehettem újra a munkát is. Persze annyira azért nem ment minden flottul: miért is ne, sikerült kifognunk épp egy olyan alkalmat, amikor az ingyenes WiFi-hálózat épp gyengélkedett. Hétvégén pedig nem nagyon dolgozik a szerelőgárda, úgyhogy a laptopot oda nagyjából feleslegesen is cipeltem el magammal, mert végül a könyvtár saját számítógépeit vettük igénybe. Ezek ugyan sajnos nem rendelkeznek Flash 10-zel, ami bizonyos szempontból kellemetlen, viszont legalább a magyar billentyűzet hiányát sikerült rövid úton orvosolni rajtuk, mivel azt nem tiltották le, hogy a felhasználók újabb billentyűzetleosztásokat állítsanak be.

              Visszafelé jövet betértünk a fentebb már említett K MARKET-be is, ahol valóban SPAR-szerűen bőséges a választék, ám minden egy fokkal drágább, mint a másik üzletben, ahova rendszeresen járunk (egy SALE nevezetű egység itt a közelünkben, ami már magyarbarátabb árakkal rendelkezik, bár kicsit kevesebb minden van benne). Mindegy, egyszer élünk-jelleggel bevásároltuk az ebédre valót, ha már ott voltunk, de le is vontuk a tanulságot, miszerint ide a jövőben nem lesz célszerű visszatérnünk.

              Kifelé jövet szembetalálkoztunk Beával, aki a Petrától „elkötött” biciklin ment épp a dolgára. Beszélgettünk kicsit, terveket egyeztettünk jövő hétre (finn SIM-kártya, bolhapiac, stb.), majd mentünk tovább. Otthon az ebédet követően leginkább csak kipihentük a hét fáradalmait, meg mellékesen megírtuk annak egy részét is, amit fentebb olvashattatok.

              Este aztán felkerekedtünk és megirányoztuk a „kis kínai” által megadott címet, ami azonban számos komplikációval járt. Először is, nem értettem tisztán az utca nevét, amikor elmondta telefonon, így lebetűztettem vele, de így se lett sokkal jobb a helyzet. Leginkább csak a mássalhangzók voltak tiszták; azok, és a helyet az egyetemtől elválasztó távolság (1 km) ismeretében kerestünk a térképen olyan utcát, aminek a nevében a megfelelő mássalhangzók a megfelelő sorrendben sorakoznak, legalább hozzávetőlegesen ismerős magánhangzókkal köztük. Találtunk is egyet (és csak egyet), így viszonylagos nyugalommal indultunk arrafelé.

              Egészen addig jól is ment minden, amíg az utca legvégére érve ki nem derült, hogy a legutolsó ház a 9-es számú, ám nekünk elvileg a 18-asba kellett volna mennünk. Tanácstalanul néztünk körül, hogy most akkor mi van. A lakóházakon túl már csak egy régi gyárépületet láttunk. Visszaballagtunk, közben a térkép fölött tanakodtunk azon, hogy most akkor mégis rossz helyre jöttünk volna, és akkor mi lehet a megfelelő...? SMS-eztem a „kis kínainak”, de azt soha nem kapta meg, így valamivel később újra fel kellett hívnom. Így kiderült, hogy nincs tévedés, tényleg jó helyen vagyunk, és tényleg ott, ahol kell, a szám is stimmel, de tényleg az utca LEGVÉGÉRŐL, a LEGUTOLSÓ ÉPÜLETRŐL van szó. Vagyis arról a bizonyos régi gyárépületről.

              Miután visszacaplattunk (mert időközben már elindultunk visszafelé, hogy nézzünk egy másik utcát, ami még esetleg szóba jöhetett volna a neve alapján), a gyárépület ajtaja fölött valóban meg is láttuk a 18-as számot – ám bejutni már nem tudtunk, mivel a lakóházakkal ellentétben ennek zárva volt a kapuja. Kopogtatásra senki és semmi nem reagált, csengő meg nem volt. „Kis kínait” most már nem hívtam föl, csak rácsörgettem, jelezve, hogy itt vagyunk a helyszínen, most már igazán jöhetne ő is. Végül visszahívott, és mint kiderült, ő épp nem igazán van a közelben, de szól a portásnak, hogy engedjen be minket, és mutassa meg a helyet.

              Ami finoman szólva is tragikusnak bizonyult. A „kétszemélyes” szobában egy darab ágy volt és két szék, valamint fehérre meszelt falak, plusz egy beépített szekrény. Ennyi. A közös konyha ugyan még egészen jól fel volt szerelve, viszont a hűtője dugig volt tömve annak ellenére, hogy elvileg csak három másik ember használta. Közös vécéből kettő volt, egy férfi és egy női – és ugyanez volt a helyzet a fürdőhelyiségekkel is, amely utóbbiból a férfiben kapott helyet a mosógép is. A szárítókötelek szintén dugig tele, érdekes módon. Net természetesen nincs, bár mint kiderült, viszonylag olcsón, havi 10 euró ellenében elő lehet fizetni WiFi-re. Ettől függetlenül azonban úgy döntöttünk, hogy ez nekünk nem pálya – főleg, miután itt is kellett volna kauciót fizetni. Ezek után a KOAS-os ajánlat már sokkal jobb.

              Elindultunk hát hazafelé, egy másik útvonalon, ami a város széle mentén vezetett. Egyik oldalon erdő, másikon... szintén erdő, csak helyenként egy-két gyárteleppel, szerényen megbújva a fák között. A mindenütt jelenlévő biciklis-gyalogossávon természetesen rendszeresen jöttek-mentek a biciklisek-gyalogosok, kutyasétáltatók, nordic walkingozók és nyári síelők (ez utóbbi kb. olyan, mint a görkorcsolya, nordic walking botokkal megküldve: azokkal hajtják előre magukat, mint a síelők, viszont lécek helyett az említett görkoritalpakon gurulnak).

              ( Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy itt az egészség nem üzlet és nem is divat, hanem tényleg az, aminek lennie is kell: életmód, amit mindenki űz, még a legidősebbek is. Mindeddig nem láttunk egyetlen rozzant öregembert vagy öregasszonyt sem (pedig az időnk igen jelentős részét töltöttük az utcákon minden napszakban), ám pl. nordic walkingozó, napszemüveges nénikét igen. Rengeteg a kocogó, minden korosztályból. Az egyetem is tele van sportlehetőségekkel, rengeteg sportkurzusuk van, teljesen értelmes árakon. Az ételek és az italok – még a legolcsóbbak is – a legjobb fajtából valók, itt tényleg minőséget kap az ember, amiben a valós anyagok és a különböző adalékok aránya hozzávetőlegesen pont fordítva áll, mint Mo.-n. Itt például a gyümölcslénél az az alapértelmezett, hogy 100%-os, ezért ezt külön nem is írják rá – szemben a „balkáni” módival, ahol is a 100%-os gyümölcslé még mindig egzotikumnak és különlegességnek számít, ezért mindegyik dobozon büszkén hirdetik is, hogy az bizony 100%-os. )

              ( A város kapcsán pedig a már említetteken felül azt érdemes még megjegyezni, hogy gyakorlatilag pontosan olyan, amilyen Pécs szeretne lenni, de sajnos valószínűleg sose lesz – még akkor se, ha a tavaktól teljes mértékben el is tekintünk. Mert egyébként minden más adott: kb. egyforma népesség, hasonló földrajz (dombság-hegység), egyetemváros, sokszínűség, multikulturalizmus, ami kell... csak éppen NAGYON más a hozzáállás, és ez meg is látszik lépten-nyomon mindenütt, mindenen. Míg itt Jyväskyläben minden tiszta, zöld, szép és rendezett, addig Pécsett bár akadnak ugyan zöld foltok, de inkább csak mutatóba; ami a szépséget illeti, Pécsett ugyan most nagy renoválási láz van, de még így is rengeteg a lepusztult épület, az utak-utcák-terek is elhanyagoltak... kár is sorolni. Ami meg a rendezettséget, azt össze sem lehet hasonlítani. )

              Hazaérve a helyi vezetékes telefonon hívtuk Pannut, és jött is mindjárt. Előbb még „egy próbát megér”-jelleggel megkérdeztük tőle, nem maradhatnánk-e itt, akár még valamivel magasabb bérleti díjért is, mivel valóban tetszik nekünk a hely, de mint kiderült, ez mindössze azért lehetetlen, mert ezt a helyet rendesen szaunapartik céljára adják ki, és óránként 20 euró ellenében bérelhető. Ennek hallatán levontuk magunkban a tanulságot, hogy akkor bizony valóban igen kivételezett helyzetben vagyunk most épp, hogy napi 4 euró ellenében tartózkodhatunk itt.

              Végül közöltük Pannuval, hogy a kínais lehetőség nem pálya, úgyhogy marad a KOAS, és akkor egyezzünk meg abban, hogy hogy is lesz addig az a bizonyos átköltözés jövő héten a másik helyre. Mint mondta, az sincs túl messze innen (mint ahogy a KOAS-os sem, lévén mindegyik itt van Kortepohjában); azt alapvetően egyetlen hatalmas helyiségként kell elképzelni, aminek a befogadóképessége kb. 16-17 ember, de mindössze 4 észt lány lakik benne, és feltehetőleg nem lesz különösebben ellenükre, ha mi is odakerülünk (bár eredetileg most is előjött a fiúk ide, lányok oda téma, de újfent kihangsúlyoztuk, hogy mi még mindig házasok vagyunk, és még mindig szeretnénk egy helyiségben maradni, amit meg is értett). Végül abban maradtunk, hogy hétfő este hétkor jön értünk, és akkor „megnézzük” a másik helyet.

              A vasárnapi nap volt mindeddig a legnyugodtabb, gyakorlatilag egész nap itthon voltunk, egy bevásárlást leszámítva. Olvastunk, írtunk, rádiót hallgattunk, ésszerűsítettük a bőröndjeink tartalmának eloszlását is végre-valahára, aminek szintén régóta ideje volt már. Pihentünk.

Másnap reggel korán keltünk – hétkor – miután Mervi előző este jelezte, hogy reggel fél kilenckor találkozunk a szállásunk épülete előtt, majd onnan szépen elbattyogunk az egyetemre. A korai időpont a szobatársainknak sem okozott gondot, lévén ők is akkortájt kezdtek ébredezni. Szép ráérősen összeszedtük magunkat, megreggeliztünk, összeszedelőzködtünk, majd mentünk is lefelé, a megbeszélt találkahelyre. Mint kiderült, kicsit még korán is értünk oda.

              Nemsokára aztán megérkezett Mervi is, majd vártunk még egy kicsit a csoportunk többi tagjára: két lengyel és egy cseh leányzóra. Utóbbi a Lenka névre hallgatott, különlegessége pedig abban állt, hogy a többiekkel ellentétben az angol neki nem volt túl erős oldala, helyette inkább a németet preferálta. A későbbiekben alkalmanként tolmácsként is segítettem a kommunikációban.

              Miután így szépen összeálltunk, meg is indultunk a célpontunk felé. Dombra föl, dombról le, aluljárón át a főút alatt, majd megint dombra föl, dombról le... Végül, úgy fél óra múltán meg is érkeztünk az egyetem első (mármint az útvonalunk szerint elsőként az utunkba eső) épületéhez, ahonnan a „végcélunk-épület” sem volt túl messze.

              ( Az egyetem épületeiről annyit érdemes tudni, hogy nagyjából tökéletes ellentéte a PTE épületeinek. Míg ugyanis ez utóbbiak kívülről meglehetősen grandiózusak és elegánsak (vagy legalábbis a főépület mindenképp), addig belül már inkább lepusztultság és jellegtelenség jellemző. Itt azonban kívülről az ember csupán semmitmondó vörösesbarna téglafalat (vagy, mint egy-két épület esetében, sima fehér felületet, oszlopokkal) lát, belül azonban már minden ragyogó, csillogó-villogó tiszta, fényes, modern. )

              Itt aztán összetalálkoztunk még néhány további emberkével, akiből a legérdekesebb egy Judit nevű leányzó volt. Vele nagyjából a következőképp zajlott le az első párbeszéd a bemutatkozásunk után:

              - And where are you from? – kérdezte.

              - Hungary – feleltük.

              - Á, ti is? – derült fel.

              Mint kiderült, ő volt az a bizonyos leányzó, aki kedves nejem mellett pályázott még erre az ösztöndíjra az orosz tanszékről, így végül úgy oldották meg a helyzetet, hogy ő egy másik tanszékről adta le a pályázatát, így mindketten megkaphatták. Most vele is jobban megismerkedtünk. Vele kapcsolatban a legérdekesebb talán az, hogy folyékonyan kever négy nyelvet. A lengyel lányokkal oroszul, Lenkával németül, Mervivel és a finnekkel finnül és angolul igyekszik kommunikálni, több-kevesebb sikerrel. Igen érdekes, amikor egy mondatba sikerül összehoznia mind a négy nyelv néhány szavát, de az igyekezete és az elszántsága mindenképp dicséretes.

              Ezt követően besorjáztunk a naaaaagy előadóterembe (valójában nem olyan nagy, de a lépcsőzetesen elhelyezett padsorok miatti méretes belmagassága mégis kellően impozánssá teszi), és megkezdődött a fejtágítás-sorozat, ami egészen másnap délutánig-estig folytatódott, ügyintézéses futkosásokkal, érdeklődésekkel, papírkitöltéssel és más egyéb procedúrákkal, valamint mindkét napon egy-egy mennyei ebéddel megspékelve.

              ( Ami az ételeket illeti, azok elsőre valóban furcsának és szokatlannak tűnhetnek, ám amint megkóstolja az ember, máris elillan minden aggodalma. Nagyon finom ételeik vannak, amellett táplálóak, laktatóak és megfizethetőek is egyszerre – főleg diákigazolvánnyal, persze, de még anélkül is méltányosnak mondható, főként mivel az árban benne foglaltatik egy pohár tetszés szerinti ital, tetszés szerinti saláta tetszés szerinti öntettel, valamint szintén tetszés szerinti kenyér, avagy zsömle, netán kétszersült, vagy extrudált kenyér-szerűség, kinek mi tetszik, svédasztal-, illetve jelen esetben finnasztal-jelleggel. )

              Ami a tájékoztató előadásokat illeti, azok természetesen nem voltak túl érdekesek. Szó esett minden elméleti és gyakorlati tudnivalóról, az egyetem és az órák rendszeréről, órafelvételről, hivatali ügyekről, de még olyasmiről is, mint a kultúrsokk jelensége, annak tünetei és kezelhetősége. Ezen csodálkoztunk is kissé, mivel mi semmi ilyesmit nem tapasztaltunk, de ezek szerint nyilván van olyan is, akinek jól jöhet még ez az információ. Esett még szó magukról a finnekről is, amiből a leghasznosabb információ az volt, hogy célratörőség mindenek felett. Ők általában nem szeretnek üres fecsegéssel bíbelődni; tényleg csak akkor szólnak, ha valóban van érdemi mondanivalójuk. Ezt kiváltképpen Pannunál tapasztalhattuk, de erről majd később.

              A csütörtöki napnak különösebb érdemleges fejleménye nem igazán akadt az újabb és újabb ismerősöket leszámítva, ami persze örvendetes, de ennél többet nem nagyon lehet írni róla egyelőre. Pénteken azonban már annál inkább voltak események.

              Első és talán legérdekesebb, hogy végre nethez jutottunk (ebből ugyanis eddig meglepő hiányt tapasztaltunk ahhoz képest, hogy előzőleg mindig azt hallottuk, hogy Finnországban a csapból is a Net folyik... hát nem egészen, legalábbis nem mindenhol), előbb az orosztanszéki számítógépes laborból (kb. hat-nyolc padsor, mindegyiken legalább három, kellően modern gép; összehasonlításképp: a PTE orosz tanszékének „számítógépes laborja” az apró könyvtárban meghúzódó egyetlen vénséges, rég leharcolt gépből áll; korábban volt egy másik is, de azt aztán végelgyengülése miatt leselejtezték), majd miután öt óra körül felszólítottak a távozásra a helyiség bezárása címén, átvonultunk a könyvtárba. Persze ez a netelési menet még leginkább egyetemi ügyekről szólt (kurzuslista, órafelvételre tett kísérletek (érdekesség: az itteni ETR a Korppi nevet viseli, ami annyit tesz, hogy „holló” – szimpatikus... :) ).

              Második érdekesség, hogy mivel előző nap ránk telefonáltak a KOAS-tól (ez az itteni „diákszállás-szövetkezet”), hogy találtak nekünk egy szállást, így be is mentünk hozzájuk. Itt ugyan adódott némi kellemetlenség, miután kiderült, hogy a szállás ugyan alapvetően tényleg jó lenne, csak épp 350 eurós kauciót is kell fizetni hozzá. Ez kissé mellbevágott minket, mivel hiába kapjuk vissza az összeget távozáskor, addig azért nem lesz kellemes nélkülözni. Mindenesetre elballagtunk a bankba, hogy megejtsük az átutalást – ám miután kiderült, hogy közvetlen utalás onnan nem lehetséges, csak előzetes készpénzfelvétellel, majd annak a befizetésével, újabb hideglelés ért minket: az automata váltig állította, hogy nincs ennyi pénz a számlánkon, holott mi biztosan tudtuk, hogy legalább 600 eurónak mindenképp kell lennie. Tekintélyes adag fejtörés után persze kiderült, hogy pusztán arról van szó, hogy ekkora összeget nem lehet felvenni egyszerre, de addig is eléggé ijesztő volt a helyzet. Mindenesetre a KOAS-nál végül abban állapodtunk meg, hogy akkor majd online elutaljuk az összeget, és hétfőn visszatérünk a dologra.

              Mindeközben azonban az egyetemen találtunk egy érdekesnek tűnő hirdetést, amiben egy „kis kínai” (persze mi neveztük el így; valójában bizonyos Csáo Ling) hirdetett „cellaszobákat” 150-200 euró közötti áron. Érdeklődtünk nála is; el is mondta, hogy azok már mind elkeltek, de még van egy nagyobb, kétszemélyes szoba, 360 euró ellenében. Arra a kérdésre, hogy net van-e, a válasza nem volt teljesen egyértelmű, de leginkább azt sugallta, hogy nincs. Mindenesetre megbeszéltünk egy szombat délutáni időpontot, amikor is megtekinthetjük majd a helyet. Ebből aztán szombat este hét óra lett, miután később írt egy SMS-t, hogy mint kiderült, csak akkor ér majd rá. Oké, tudomásul vettük.

              Miután erre a napra is végeztünk a sürgés-forgással, és már hazafelé tartottunk, újabb kellemes meglepetésben volt részünk: épp hazafelé tartottunk az utcán, amikor is feltűnt, hogy mintha érthető hangokat hallanánk magunk mögül. Odafigyeltünk, és valóban: magyarul beszélgetett két leányzó, akik közvetlenül mögöttünk jöttek. Nagyon elmélyedtek a témáikban, úgyhogy nem akartam megzavarni őket, de örömmel konstatáltuk, hogy további magyarok is vannak még itt.

              Nem sokkal később azonban nekik is feltűnt, hogy ők is értik, amit mi beszélünk, és amikor egy időre elhallgattunk, meg is szólított az egyikük, hogy nem vagyunk-e véletlenül mi is magyarok... és máris együtt mentünk hazafelé, mivel ők is ugyanabban a régióban (Kortepohja „diákfalu”) kaptak szállást, ahol mi is. Közben jót beszélgettünk, mint kiderült, Beával és Bellával (utóbbi szintén metálos, aminek külön örültünk, de mindketten nagyon kedvesnek és jófejnek bizonyultak), és végül meg is hívtak minket egy kis esti kiruccanásra, amit ők már amúgy is beterveztek. Eredetileg 10 óra körüli időpontot javasoltak, de én megérdeklődtem, hogy 8 nem lenne-e célszerűbb, így végül fél 9-ben állapodtunk meg.

              A nevezett időpontig bezárólag még az az egy érdekesebb esemény történt, hogy felbukkant Pannu és megérdeklődte, hogy sikerült-e már más szállást találnunk, miután az általunk jelenleg elfoglalt helyiséget a jövő héten lezárná, minket pedig áthelyezne egy másik közös szállásra. Mondtuk neki, hogy még függőben van a dolog, de elkértük az elérhetőségét, mondván, tájékoztatjuk, amint van fejlemény.

              Eme kis közjátékot követően a fentebb nevezett időpontban találkoztunk is Belláékkal – és jött velük egy harmadik társuk, bizonyos Petra is, aki már volt olyan szerencsés, hogy egy piros biciklit is tudott keríteni magának.

              ( Itt egyébként a bicikli még az autónál is sokkal elterjedtebb közlekedési eszköz. Míg ugyanis autóból még a főúton is ritkaságszámba megy, ha egyszerre négy-ötnél több fordul elő egymás után ugyanabban a sávban, addig bicikliseket állandóan látni mindenfelé, legalább annyit, mint gyalogost. Ami pedig a házak előtti „parkolókat” illeti, kb. 10 biciklire jut 1 autó, tehát kellemes az arány. Nem is csoda, hogy a város levegője nagyon jó és tiszta – bár persze ebben természetesen az a tény is közrejátszik, hogy gyakorlatilag a város erdő is egyben. Mindenhol fák (most is, ha kinézek az ablakon, látok négy másik házat és rengeteg fát, amelyek szinte teljesen el is takarnak kettőt az előbb említett házakból), a városon belül és kívül is. Még a városszéli, erdőben meghúzódó(!) gyártelepek udvara is ténylegesen arborétumra emlékeztet. )

              Így ötösben nyakunkba vettük hát a várost – illetve erre készültünk, de aztán viszonylag hamar meg is torpantunk, miután ránk telefonált kedves helybéli ismerősünk, Jani – akit még kiutazásunk előtt, a WIW Finnországi magyarok klubján keresztül találtunk meg, és kértük előre a segítségét –, hogy merre vagyunk most épp, mert ő ott van Kortepohjában, és így találkozhatnánk. Mondtam, hogy mi se vagyunk messze, egy aluljáró és a SPAR helyi megfelelője (bizonyos K MARKET) között, mire ő jelezte, hogy rendben, pár perc és ott van. Valóban fel is bukkant nemsokára egy piros Zafirával.

              Meglepően magas – még nálam is magasabb – legénynek bizonyult, és szintén igen kedvesnek, mint eddig mindenki, akivel itt összefutottunk. Vele is jót beszélgettünk, mesélt az itteni dolgokról, valamint az is kiderült, hogy eredetileg debreceni – akárcsak Belláék, akik szintén a debreceni egyetemről jutottak ki ide. Jó egy órát elbeszélgettünk ott a K MARKET parkolójában, miközben lassan valóban ránk esteledett (említettem már, hogy hajnal és alkonyat itt órákon át tartó folyamat). Tényleg mindenben segített, amiben tudott, mindenhez adott tippeket, tanácsokat, és biztatott, hogy bátran keressük, ha bármi újabb kérdés vagy igény merülne fel. Végül aztán elbúcsúztunk és továbbálltunk.

              Bemeneteltünk egészen a városközpontba, ahol felszedtünk még két embert: egy német lányt és fiút, amely utóbbival az éjszaka folyamán hosszasan elbeszélgettünk a különböző nyelvek érdekességeiről, nehézségeiről, előnyeiről és problémáiról. Kiderült, hogy egy nagyon kicsit ő is tanult magyarul (végzett egy háromhetes kurzust, mert valamilyen célból járt Magyarországon egy időben), bár eléggé szégyellte is magát amiatt, hogy mi gyakorlatilag mindannyian beszélünk vagy legalább értünk németül, de ő szinte semmit nem tud magyarul. Hangot adott abbeli érzületének is, miszerint kifejezetten irigyli a „nem annyira befutott” országok lakosságát amiatt, hogy rá vannak kényszerítve a nyelvtanulásra, és így gyakran igen sok nyelvet el is sajátítanak, ám a „már befutottak” bizony hajlamosak ellustulni ilyen szempontból.

              Mindenesetre így heten felkerestünk egy vendéglátóipari egységet, amely a jelek szerint rockerekre és metálosokra szakosodott, és itt tanyáztunk úgy éjjel egyig. Mi ketten újra tettünk egy próbát a sörrel, hátha valahogy ihatóbb lett az évek során, de nem... úgyhogy maradtunk továbbra is a jól bevált toniknál.

              ( Valóban igaz, hogy Finnországban a rock és a metál gyakorlatilag nemzeti stílus. Bármerre is megyünk és nézünk, egymást érik a hosszú hajú, feketében járó fiúk és lányok. Pécsen is sokan vannak ugyan, de itt még annál is többen. Valamilyen okból azonban az együtteses pólókat-pulóvereket nem kultiválják, ilyet alig egyen-kettőn láttunk. A legtöbbjük egyszerűen feketében vagy más sötét tónusú ruhákban jár. De lényeg a lényeg: metálosok mindenütt. Metálosok gyalog, metálosok biciklin, metálosok autóban, metálosok a városban, metálosok az egyetemen, metálosok a hallgatók között, metálosok az ügyintézők között, metálosok a tanárok között... tényleg mindenütt. Határozottan pozitív. :) )

              Végeredményben e két nap folyamán becslésem szerint többet beszéltem németül, mint az elmúlt években összesen... és ehhez Finnországba kellett eljönnöm. Érdekes.

              Végül úgy éjjel egy óra felé mi ketten elindultunk hazafelé (Belláék úgy fél órával később, mint másnap megtudhattuk Beától), majd két óra körül ágyba is kerültünk.