Gyakorlatilag a teljes szombat délelőttünk a könyvtárban telt, netezéssel – ahol végre felvehettem újra a munkát is. Persze annyira azért nem ment minden flottul: miért is ne, sikerült kifognunk épp egy olyan alkalmat, amikor az ingyenes WiFi-hálózat épp gyengélkedett. Hétvégén pedig nem nagyon dolgozik a szerelőgárda, úgyhogy a laptopot oda nagyjából feleslegesen is cipeltem el magammal, mert végül a könyvtár saját számítógépeit vettük igénybe. Ezek ugyan sajnos nem rendelkeznek Flash 10-zel, ami bizonyos szempontból kellemetlen, viszont legalább a magyar billentyűzet hiányát sikerült rövid úton orvosolni rajtuk, mivel azt nem tiltották le, hogy a felhasználók újabb billentyűzetleosztásokat állítsanak be.

              Visszafelé jövet betértünk a fentebb már említett K MARKET-be is, ahol valóban SPAR-szerűen bőséges a választék, ám minden egy fokkal drágább, mint a másik üzletben, ahova rendszeresen járunk (egy SALE nevezetű egység itt a közelünkben, ami már magyarbarátabb árakkal rendelkezik, bár kicsit kevesebb minden van benne). Mindegy, egyszer élünk-jelleggel bevásároltuk az ebédre valót, ha már ott voltunk, de le is vontuk a tanulságot, miszerint ide a jövőben nem lesz célszerű visszatérnünk.

              Kifelé jövet szembetalálkoztunk Beával, aki a Petrától „elkötött” biciklin ment épp a dolgára. Beszélgettünk kicsit, terveket egyeztettünk jövő hétre (finn SIM-kártya, bolhapiac, stb.), majd mentünk tovább. Otthon az ebédet követően leginkább csak kipihentük a hét fáradalmait, meg mellékesen megírtuk annak egy részét is, amit fentebb olvashattatok.

              Este aztán felkerekedtünk és megirányoztuk a „kis kínai” által megadott címet, ami azonban számos komplikációval járt. Először is, nem értettem tisztán az utca nevét, amikor elmondta telefonon, így lebetűztettem vele, de így se lett sokkal jobb a helyzet. Leginkább csak a mássalhangzók voltak tiszták; azok, és a helyet az egyetemtől elválasztó távolság (1 km) ismeretében kerestünk a térképen olyan utcát, aminek a nevében a megfelelő mássalhangzók a megfelelő sorrendben sorakoznak, legalább hozzávetőlegesen ismerős magánhangzókkal köztük. Találtunk is egyet (és csak egyet), így viszonylagos nyugalommal indultunk arrafelé.

              Egészen addig jól is ment minden, amíg az utca legvégére érve ki nem derült, hogy a legutolsó ház a 9-es számú, ám nekünk elvileg a 18-asba kellett volna mennünk. Tanácstalanul néztünk körül, hogy most akkor mi van. A lakóházakon túl már csak egy régi gyárépületet láttunk. Visszaballagtunk, közben a térkép fölött tanakodtunk azon, hogy most akkor mégis rossz helyre jöttünk volna, és akkor mi lehet a megfelelő...? SMS-eztem a „kis kínainak”, de azt soha nem kapta meg, így valamivel később újra fel kellett hívnom. Így kiderült, hogy nincs tévedés, tényleg jó helyen vagyunk, és tényleg ott, ahol kell, a szám is stimmel, de tényleg az utca LEGVÉGÉRŐL, a LEGUTOLSÓ ÉPÜLETRŐL van szó. Vagyis arról a bizonyos régi gyárépületről.

              Miután visszacaplattunk (mert időközben már elindultunk visszafelé, hogy nézzünk egy másik utcát, ami még esetleg szóba jöhetett volna a neve alapján), a gyárépület ajtaja fölött valóban meg is láttuk a 18-as számot – ám bejutni már nem tudtunk, mivel a lakóházakkal ellentétben ennek zárva volt a kapuja. Kopogtatásra senki és semmi nem reagált, csengő meg nem volt. „Kis kínait” most már nem hívtam föl, csak rácsörgettem, jelezve, hogy itt vagyunk a helyszínen, most már igazán jöhetne ő is. Végül visszahívott, és mint kiderült, ő épp nem igazán van a közelben, de szól a portásnak, hogy engedjen be minket, és mutassa meg a helyet.

              Ami finoman szólva is tragikusnak bizonyult. A „kétszemélyes” szobában egy darab ágy volt és két szék, valamint fehérre meszelt falak, plusz egy beépített szekrény. Ennyi. A közös konyha ugyan még egészen jól fel volt szerelve, viszont a hűtője dugig volt tömve annak ellenére, hogy elvileg csak három másik ember használta. Közös vécéből kettő volt, egy férfi és egy női – és ugyanez volt a helyzet a fürdőhelyiségekkel is, amely utóbbiból a férfiben kapott helyet a mosógép is. A szárítókötelek szintén dugig tele, érdekes módon. Net természetesen nincs, bár mint kiderült, viszonylag olcsón, havi 10 euró ellenében elő lehet fizetni WiFi-re. Ettől függetlenül azonban úgy döntöttünk, hogy ez nekünk nem pálya – főleg, miután itt is kellett volna kauciót fizetni. Ezek után a KOAS-os ajánlat már sokkal jobb.

              Elindultunk hát hazafelé, egy másik útvonalon, ami a város széle mentén vezetett. Egyik oldalon erdő, másikon... szintén erdő, csak helyenként egy-két gyárteleppel, szerényen megbújva a fák között. A mindenütt jelenlévő biciklis-gyalogossávon természetesen rendszeresen jöttek-mentek a biciklisek-gyalogosok, kutyasétáltatók, nordic walkingozók és nyári síelők (ez utóbbi kb. olyan, mint a görkorcsolya, nordic walking botokkal megküldve: azokkal hajtják előre magukat, mint a síelők, viszont lécek helyett az említett görkoritalpakon gurulnak).

 

              ( Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy itt az egészség nem üzlet és nem is divat, hanem tényleg az, aminek lennie is kell: életmód, amit mindenki űz, még a legidősebbek is. Mindeddig nem láttunk egyetlen rozzant öregembert vagy öregasszonyt sem (pedig az időnk igen jelentős részét töltöttük az utcákon minden napszakban), ám pl. nordic walkingozó, napszemüveges nénikét igen. Rengeteg a kocogó, minden korosztályból. Az egyetem is tele van sportlehetőségekkel, rengeteg sportkurzusuk van, teljesen értelmes árakon. Az ételek és az italok – még a legolcsóbbak is – a legjobb fajtából valók, itt tényleg minőséget kap az ember, amiben a valós anyagok és a különböző adalékok aránya hozzávetőlegesen pont fordítva áll, mint Mo.-n. Itt például a gyümölcslénél az az alapértelmezett, hogy 100%-os, ezért ezt külön nem is írják rá – szemben a „balkáni” módival, ahol is a 100%-os gyümölcslé még mindig egzotikumnak és különlegességnek számít, ezért mindegyik dobozon büszkén hirdetik is, hogy az bizony 100%-os. )

 

              ( A város kapcsán pedig a már említetteken felül azt érdemes még megjegyezni, hogy gyakorlatilag pontosan olyan, amilyen Pécs szeretne lenni, de sajnos valószínűleg sose lesz – még akkor se, ha a tavaktól teljes mértékben el is tekintünk. Mert egyébként minden más adott: kb. egyforma népesség, hasonló földrajz (dombság-hegység), egyetemváros, sokszínűség, multikulturalizmus, ami kell... csak éppen NAGYON más a hozzáállás, és ez meg is látszik lépten-nyomon mindenütt, mindenen. Míg itt Jyväskyläben minden tiszta, zöld, szép és rendezett, addig Pécsett bár akadnak ugyan zöld foltok, de inkább csak mutatóba; ami a szépséget illeti, Pécsett ugyan most nagy renoválási láz van, de még így is rengeteg a lepusztult épület, az utak-utcák-terek is elhanyagoltak... kár is sorolni. Ami meg a rendezettséget, azt össze sem lehet hasonlítani. )

 

              Hazaérve a helyi vezetékes telefonon hívtuk Pannut, és jött is mindjárt. Előbb még „egy próbát megér”-jelleggel megkérdeztük tőle, nem maradhatnánk-e itt, akár még valamivel magasabb bérleti díjért is, mivel valóban tetszik nekünk a hely, de mint kiderült, ez mindössze azért lehetetlen, mert ezt a helyet rendesen szaunapartik céljára adják ki, és óránként 20 euró ellenében bérelhető. Ennek hallatán levontuk magunkban a tanulságot, hogy akkor bizony valóban igen kivételezett helyzetben vagyunk most épp, hogy napi 4 euró ellenében tartózkodhatunk itt.

              Végül közöltük Pannuval, hogy a kínais lehetőség nem pálya, úgyhogy marad a KOAS, és akkor egyezzünk meg abban, hogy hogy is lesz addig az a bizonyos átköltözés jövő héten a másik helyre. Mint mondta, az sincs túl messze innen (mint ahogy a KOAS-os sem, lévén mindegyik itt van Kortepohjában); azt alapvetően egyetlen hatalmas helyiségként kell elképzelni, aminek a befogadóképessége kb. 16-17 ember, de mindössze 4 észt lány lakik benne, és feltehetőleg nem lesz különösebben ellenükre, ha mi is odakerülünk (bár eredetileg most is előjött a fiúk ide, lányok oda téma, de újfent kihangsúlyoztuk, hogy mi még mindig házasok vagyunk, és még mindig szeretnénk egy helyiségben maradni, amit meg is értett). Végül abban maradtunk, hogy hétfő este hétkor jön értünk, és akkor „megnézzük” a másik helyet.

 

              A vasárnapi nap volt mindeddig a legnyugodtabb, gyakorlatilag egész nap itthon voltunk, egy bevásárlást leszámítva. Olvastunk, írtunk, rádiót hallgattunk, ésszerűsítettük a bőröndjeink tartalmának eloszlását is végre-valahára, aminek szintén régóta ideje volt már. Pihentünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek: